Becky és a farkas

„Már nem vadkutya, hanem a legjobb barát a neve, mert barátunk lesz örökre, örökre, örökre.”/Rudyard Kipling/

Miután bátyjai és nővérei befejezték az iskolát, a farm unalmas hely lett hároméves kislányunknak, Beckynek. Játszótársakra lett volna szüksége. A szarvasmarhák és lovak túlságosan nagyok voltak a dédelgetéshez, a mezőgazdasági gépek pedig túl veszélyesek ilyen apró gyerekre. Mióta ígéretünket vette, hogy kap egy babát, csaknem naponta hozakodott elő új meg új ötletekkel, hogy milyen is lesz az a baba.

Éppen befejeztem az ebédnél használt edények mosogatását, amikor kivágódott a szúnyoghálós ajtó, és Becky rontott be az izgalomtól kipirult arccal.

- Mama! – kiáltotta. – Gyere, és nézd meg az új kutyusomat! Már kétszer adtam neki vizet, annyira szomjas!

Felsóhajtottam. Beckynek már megint van egy képzeletbeli kutyája.

- Mama, gyere, kérlek! – A farmeremet ráncigálta, barna szeme tele volt könyörgéssel. – Annyira sír, és nem tud járni!

- Nem tud járni? – Ez új fordulat volt. Beckynek minden eddigi kitalált kutyája fantasztikus mutatványokra volt képes. Az egyik labdát egyensúlyozott az orra hegyén. A másik akkora lyukat ásott, hogy keresztülért a Földön, és a túlsó oldalon kipottyanva ráesett egy csillagra. A harmadik csodálatos kötéltáncos volt. Ez a kutya meg még járni sem tud?

- Rendben, drágám, megyek – mondtam. Mire azonban utolértem volna, Becky már eltűnt a cserjésben. – Hol vagy? – szólongattam.

- Itt vagyok a tölgyfa tönkjénél. Siess, mama!

Szétválasztottam a tüskés ágakat, s napellenzőként a szemem fölé emeltem a kezem. A jeges rémülettől megdermedtem.

Becky guggolt, s az ölében minden kétséget kizáróan egy farkas fejét dajkálgatta! A fej mögött erős fekete váll domborodott. A test többi részét teljesen elrejtette a ledőlt fa odva.

- Becky, ne mozogj! – figyelmeztettem lányomat kiszáradt szájjal.

Közelebb léptem. A halványsárga szempár összeszűkült. A fekete ajkak felhúzódtak, hogy megmutassák az öt centis tépőfogakat. A farkas hirtelen reszketni kezdett. A fogai összekoccantak, és szánalmas nyöszörgés tört elő a torkából.

- Nincs semmi baj – dudorászta Becky. – Ne félj. Ez a mamám, s ő is szeret téged.

Ekkor valami hirtelen történt. Ahogy az apró gyerekkacsó a nagy, bozontos fejet simogatta, halk puff, puff, puff hangzott fel – a farkas a farkát csóválta az odú mélyén!

Mi baja lehet az állatnak? Miért nem tud felállni? Fogalmam sem volt róla, de nem mertem közelebb lépni hozzá.

Rápillantottam az üres vizes tálra. Eszembe jutott az öt szkunk: veszetten, a szomjúságtól félholtam, letépték a csepegő víztömlő burkolatát a múlt héten. Hát persze! Veszettség! Az egész megyében figyelmeztető plakátokat ragasztottak ki, és nem azt mondta Becky, hogy a fenevad annyira szomjas?

El kell onnan hívnom Beckyt.

- Drágám! – A torkon elszorult. – Tedd le a fejét, és gyere ide a mamához! Hozunk segítséget.

Becky megcsókolta a farkas orrát, majd vonakodva felállt, a ölelő karomba ballagott. A komor, sárga szempár követte, aztán a farkas feje lehanyatlott.

Lányomat kézen fogva odaszaladtunk a csűrökhöz, ahol Brian, egyik marhapásztorunk, éppen a lovát nyergelte, hogy ellenőrizze az üszőket az északi legelőn.

- Brian, jöjjön gyorsan! Becky farkast talált a vízmosás mellett, a tölgyfa tönkjénél! Azt hiszem, veszett!

- Pillanat alatt ott leszek – kiáltotta Brian, miközben mi rohantunk vissza a házhoz. Azon mesterkedtem, hogy letegyem Beckyt aludni. Nem akartam, hogy lássa Briant, amint kijön a csűrből. Tudtam, hogy puska lesz nála.

- De hát vizet akarok adni a kutyusomnak! – siránkozott a kislányom. Megcsókoltam, s plüssállatkákat nyomtam a kezébe. – Drágám, hagyd, hogy most mami és Brian gondoskodjon róla – mondtam.

Percekkel később visszaértem a fatönkhöz. Brian már ott volt, és lenézett a vadállatra.

- Ez bizony mexikói szürkefarkas, mégpedig óriási példány – mondta. A farkas nyöszörgött. Ekkor egyszerre éreztük meg az üszkösödés szagát.

- Hűha! Ez nem veszett, hanem súlyos sebet kaphatott. Nem gondolja, hogy legjobb lesz, ha megszabadítom a kínjaitól? – kérdezte Brian.

Már az ajkamon volt az igen, amikor Becky előbukkant a cserjésből.

- Mama, Brian meg fogja őt gyógyítani? – kérdezte. Az állat fejét ismét az ölébe vette, és beletemette az arcát a durva sötét szőrzetbe. Most már Brian is hallotta a farkas farkcsóválásának puffogó hangját.

Aznap délután Bill, a férjem és az állatorvosunk megvizsgálta a farkast. Látva, hogy az állat mennyire bízik a kislányunkban, a doktor így szólt hozzánk:

- Mi lenne ha hagyná, hogy Beckyvel együtt lássam el ezt az ordast?

Percekkel később a nyugtatgatás és az injekció megtette a hatását. A sárga szempár lecsukódott.

- Elaludt. Segítsen, Bill – szólalt meg a doktor. Kiemelte a jókora testet a fa odvából. Az állat legalább százhatvan centiméter hosszú és több mint negyvenöt kilogramm lehetett. Golyók sebezték meg a csípőjét és a lábát. Az orvos megtette, amit kellett, kitisztította a sebet, és adott a betegnek egy adag penicillint. Másnap visszajött, és fémlapot helyezett be a hiányzó csont pótlására.

- Nos, a jelek szerint hozzájutottak egy mexikói szürkefarkashoz – mondta. – Körülbelül hároméves lehet, de ezeket kölyökkorukban is nehéz megszelídíteni. Elámultam, látva, mennyire bízik ez az állat a kislányukban. Gyakran előfordul azonban, hogy valami olyasmi játszódik le az állatok és gyerekek között, amit mi felnőttek meg sem értünk.

Becky elnevezte a farkast Ralphnak, naponta vitt neki ennivalót és vizet. Ralph nehezen gyógyult. Három hónapon át vonszolta sebesült hátsóját, mellső lábaival kapaszkodva a földbe. Ahogy leeresztette szemhéját, amikor masszíroztuk elsorvadt lábát, tudtuk, hogy irtózatosan szenved, de egyetlenegyszer sem próbálta megharapni azoknak a kezét, akik ápolták.

Pontosan négy hónap elteltével Ralph segítség nélkül lábra állt. Hatalmas teste remegett, amikor kipróbálta hosszú ideje használatlan izmait. Vállon veregettük és megdicsértük. Ám ha gyengéd szóra, puszira vagy mosolyra volt szüksége, az állat Beckyhez fordult. A szeretet megnyilvánulásaira válaszul a farkas úgy csóválta bozontos farkát, mint egy ingát.

Amint ereje megnőtt, Ralph az egész birtokon Becky nyomában járt. Bebarangolták a legelőket, a kislány gyakran lehajolt, hogy a sánta farkas fülébe suttogva megossza vele atermészet csodás titkait. Amikor leszállt az este, Ralph csendes árnyként visszaosont odújába, amely már saját külön zugává változott. Ahogy múlt az idő, ámbár a félénk állat főleg a vadonban élt, lassanként egyre jobban megkedvelt mindnyájunkat.

Más volt a helyzet a látogatókkal. Noha az idegenektől megijedt, Becky védelme és hozzá való ragaszkodása előcsalogatta Ralphot a sivatagból vagy földekről, ha ismeretlen autó tűnt fel. Olykor közel jött, felhúzott ínnyel, nyugtalan mosolya közben a fogát csattogtatta. Gyakran csupán járkált, végül elsompolygott az odújába, talán magányosan aggódni.

Becky első iskolás napja nagyon komoran telt el ordasunk számára. Miután az iskolabusz elhajtott, nem volt hajlandó visszamenni az udvarra, hanem leheveredett az út mellé, és várt. Amikor Becky hazaért, a farkas, örömében, sántikálva körültáncolta. Ez az üdvözlő szertartás az egész iskolaév alatt mindennap megismétlődött.

Ámbár úgy látszott, hogy Ralph boldogan él a birtokon, a tavaszi párzási időszak alatt hetekre eltűnt a környező sivatagokban és hegységekben, mi pedig aggódtunk a biztonságáért. Ez volt a tehenek ellési ideje is, és a farmerek nagyon odafigyeltek a prérifarkasokra, pumákra, vadkutyákra és persze a magányos farkasokra. Ralphot azonban szerencse kísérte.

Farkasunk szokásai a farmon töltött tizenkét esztendő alatt nem változtak. Mindig távolságtartó volt, eltűrte többi kedvencünket és tevékeny családunk sürgés-forgását, Becky iránti szeretete pedig szemernyit sem csökkent.

Eljött a tavasz, amikor a szomszédunk elújságolta, hogy agyonlőtt egy nőstényfarkast, és megsebesítette vele portyázó párját. Bizony, Ralph újabb lőtt sebbel jött haza.

Becky, aki már majdnem tizenöt éves volt, ott üldögélt Ralph fejével az ölében. A farkas is nagyjából ugyanennyi idős lehetett, a kora miatt már teljesen megszürkült. Miközben a férjem kiszedte a golyót, emlékezetem visszaszállt a múltba. Ismét láttam a dundi hároméves lánykát, amint a nagy fekete farkas fejét simogatja, és hallottam, a vékony hangocskát, amint azt mondja: „Nincs semmi baj. Ne félj. Ez a mamám, s ő is szeret téged.”

Annak ellenére, hogy a seb nem volt súlyos, Ralph most nem lett jobban. Nagyon sokat fogyott, egykori pompás bundája megkopott, foltokban kihullott. Már nem járkált az udvarban, hogy Becky társaságát keresse. Egész nap csak feküdt.

Amikor azonban leszállt az éjszaka, eltűnt a sivatagban és a környező dombokon. Hajnalra az ennivalójának nyoma sem maradt.

Egyik reggel holtan találtunk rá. A sárga szempár örökre lecsukódott. A kidőlt tölgy előtt fekvő állat csupán árnyéke volt az egykori büszke vadnak. A torkomat gombóc fojtogatta, amint a barátja bozontos nyakát simogató Beckyt néztem. Patakzottak a könnyei.

- Annyira hiányozni fogsz! – zokogta.

Mialatt lepedőt borítottam Ralphra, meglepetésünkre furcsa zörejt hallottunk az odúból. Lányom, belenézett. Két apró sárga szem meredt rá, s kölyökagyarak fehérlettek fel a félhomályban. Ralph kölyke!

Ösztöne súghatta meg neki, hogy anyátlan ivadéka biztonságban lesz ott, ahol ő élt, azoknál, akik őt szerették? Forró könnyek hullottak a kölyök bundájára, amikor Becky kiemelte és magához ölelte a remegő szőrpamacsot.

- Nincs semmi baj, kis… Ralphie – mondta a lányom. – Ne félj. Ez a mamim, s ő is szeret téged.

írta Penny Porter, feltöltötte Fagyi, 2010-10-30