Megtörténik - egy kutya balesetének története

Megtörténik újra és újra. Nagyjából másfél éve történt meg először. Késő este értem haza, egy unokaöcsinek szánt születésnapi ajándékkal, egy bébikomppal. Jó nagy doboz, amikor hoztam be a kocsiból, nem akartam letenni a koszos betonra, így csak berúgtam magam mögött a kaput, ami persze nem záródott be. Ezt észre is vettem, gondoltam majd mindjárt kijövök és bezárom rendesen. Aztan a házban tettem-vettem és teljesen megfeledkeztem erről. Éjjel hallottam a kutyák motoszkálását néha, majd valamikor 4 óra körül elaludtam. 9 lehetett, amikor ébredtem, munkába kellett indulni, de amikor nyitottam ki az ajtót, nem fogadott a megszokott ugrabugrálás és örömteli üdvözlés. Megláttam ennek okát, a tegnapi nyitva maradt kapu. Azonnal pánik, mindent ledobtam a lakásban, majd elkezdtem járni az utcákat. Sehol semmi, találkoztam a postással, aki rendes volt, mondta, hogy szól, ha látja a fiúkat, pedig biztos nem kedveli Őket, hisz mindig megugatják. Már vagy egy órája köröztem, felhívtam mindenkit, akit lehetett, hogy ha egy farkaskutyát vagy egy fekete labradort visznek be, vagy látnak valahol, ki ne lőjék Őket, szóljanak és azonnal megyek. Aztán az utcákon keringőzés közben Edittel is beszéltem, aki azt mondta, hogy szerinte ha van a közelben erdő vagy mező, oda fognak menni. Kétségbeesésemben találomra elindultam egy földúton, aztán egy kereszteződésnél újra megérzésből fordultam, majd száz méter után megláttam Piszok felderült tekintetét, mellette hű társával, Sátival. Piszok azonnal elkezdett rohanni felém nagy örömében, majd Sáti is elindult az első kiáltásomra. A vicces, hogy ez egy mezőgazdasági helikopter mellett történt, gondoltam is rá, hogy ha nem lesznek meg, nem érdekel, mennyibe kerül, megkeressük Őket a levegőből. Szerencsés vége lett a dolognak.

Aztán megint megtörtént. Ma. Jó idő volt, hát tettem-vettem az udvaron, a Sáti által szétrágott kerítésdeszkákat elkezdtem leszerelni, már készen van a pótlás, rendberaktam a villanypásztort is hátul, majd elpakoltam a szerszámokat, körbenéztem, minden rendben van-e, kicsit elvoltam a kutyákkal, aztán bementem a házba. Este eljött az etetés ideje, felkapcsoltam a kinti lámpát és feltűnt, hogy nincs viháncolás, ami szokott. Gondoltam talán elől vannak és ez az oka, hogy később veszik észre, hogy jön a kaja. Fura volt a csend, reméltem, nem a szomszédhoz mentek át, hisz épp ma délután ellenőriztem a villanypásztort. Aztán amint kiléptem, megláttam a nyitott kaput. Visszarohantam a házba, kocsikulcs elő, szóltam Fagyinak msnen, hogy kicsit hosszabb lesz az etetés, ugyanis megszöktek. Bejártam a környék utcáit, majd elindultam a forgalmasabb felé. Elmentem oda, ahol másfél éve megtaláltam Őket, de most nem voltak ott, viszont továbbmenni a földúton nem tudtam, túl nagy a sár, így is majdnem ott ragadt az autó, nem terepjáró... Jobban örültem volna, ha összesározzák az autót... A 7-es úton is mentem egy darabig, szerencsére nem láttam arra Őket, az még igy éjjel is forgalmas út. Újra bevetettem magam a kisebb utcákba, hazamentem, hátha hazaértek már... Tettem ki kaját, hogy ha hazajönnek, ne keljenek újra útra, majd tovább autókázás. Útkozben Edittel beszéltem, nyugtatott, hogy a farkaskutya nem hülye, hazatalál az, csak el ne üssék. Reggelre otthon lesznek. Mondta, hogy ha van rá energiám, járjam az utcákat, hátha meglesznek, de hagyjam nyitva a kaput, kis szerencsével reggelre otthon lesz a két kópé. Nem tudom, miért volt az a naív ötletem, hogy elindulok Pusztaszabolcs felé, a földút másik végéhez, hisz tudtam, hogy oda bemenni személyautóval teljesen esélytelen. Mégis mentem arra. Úgy ötszáz métert tehettem meg a városon kívül, közben fél kézzel zseblámpával világítva a szántóföldek felé, amikor egy szürke, farkas kinézetű lényt láttam meg. Piszok volt, odaértem, a telefont azonnal eldobtam és örültem, hogy meglettek. Sáti viszont sehol, elkezdtem kiabálni és kérdezgettem a már pórázra kötött Piszoktól, hogy hol a Sáti? Ő indult volna egy irányba, de én nem figyeltem... Piszkot lekötöttem egy fához biztonságos távolban az úttól és az autótól, ha véletlen valaki belerohanna - volt már ilyenben részem. Vészvillogó bekapcs az autón, félreálltam az út szélére, majd zseblámpával elkezdtem keresgélni. Ahol Piszok szaglálódott, volt valami műanyagdarab, láthatóan egy autóról esett le. Reméltem, hogy nem találom meg a környéken Sátit, hanem kivételesen nem együtt rohangáltak és talán mire hazaérünk Piszokkal, Ő már szépen otthon lesz és jóllakott a két adag kajától. Körbevilágítottam a zseblámpával, szerencsére elég nagy teljesítményűt vettem, akkor úgy gondoltam, valószínűleg feleslegesen, a sünik megmentéséhez kisebb is elég lett volna. Talán tíz-tizenöt méterre két izzó szempárra lettem figyelmes. Örülni kezdtem, megvan Sáti, de nem értettem, miért nem jön oda. Amikor odaértem Hozzá, akkor is csak feküdt. Láttam, hogy nem szívesen mozog, a fejét mozgatja, eszméleténél van. Szerencsére nemhogy vértócsa, de még egy kisebb foltot sem találtam sehol. Azt is pozitívnak éreztem, hogy bár valószínű, hogy sokkos állapotban van, felismert azonnal. Elkezdtem nyugtatólag beszélni Hozzá, meg simogatni és nekiálltam telefonálni, hogy ki tudna jönni segíteni berakni a kocsiba. Mindez már majdnem éjjel fél 11-kor. Hívtam az állatorvost is, hátha felveszi, elsőre sajnos nem. Pechemre minden szóbajöhető ismerős vagy épp elutazott, vagy már ivott. Eközben 1-2 autó ment el mellettünk. Ha jól emlékszem, átrohantam Piszokhoz, ellenőrizni, hogy jól kötöttem-e a fához, még csak az hiányozna, hogy kiugorjon egy autó elé, akik azért a vészvillogó láttán szerencsére lassítottak.

Sáti mellett épp újabb ötletem támadt, kit tudnék odarángatni és hívtam, amikor egy autó vészvillogózva elment mellettünk lassan, majd láttam, hogy visszafordulnak és visszajöttek megkérdezni, tudnak-e segíteni. Csoda, hogy egyáltalán megláttak a sötétben az árokban üldögélve. Egy fiatal pár volt, szégyen, de még a keresztnevüket sem tudom. Nem tudom, mennyire láthatták, hogy nem vagyok teljesen magamnál, de valószínűleg igen. Ezt csak onnan tudom, hogy egyszerűen nem jutott eszembe a neve annak, akit fel akartam hívni, erősen gondolkoznom kellett rajta. Igazából egymagam esélytelen lettem volna, megkértem őket, hogy ha lehetne, segítsenek berakni a kutyát az autóba. Amikor megtudták, hogy két kutyáról van szó, azonnal felajánlották, hogy tegyük Sátit az ő csomagtartójukba, Piszok meg nálam és segítenek elvinni az állatorvoshoz. Szerencsére ők teljesen észnél voltak, nekem abban az állapotban eszembe sem jutott volna, hogy ha az ülésvédő takaróra lassan ráhúzzuk Sátit, akkor fájdalommentesen és sokkal könnyebben be tudjuk tenni az autóba, ezzel nem mozgatva a gerincét, nem tudván, mi sérült. Közben sikerült elérnem az állatorvost is, a feleségével beszéltem, aki azt javasolta, hogy kössük be valamivel a kutya száját és akkor ha hirtelen véletlen fájdalmat okozunk Neki, nem tud odakapni, hisz Sáti nem kölyökkora óta van nálam és nem bíztam Benne 100%-osan. Persze mondanom sem kell, hogy nagyon jól viselte, ahogy felhúztuk a takaróra, eszébe sem jutott odakapni és persze később sem, egyszer sem. Nekem eszembe sem jutott, hogy a póráz pont megfelelő ilyenre, pedig már gondolkoztam, hogy honnan a fenéből találok kötelet vagy valami rongyot a kocsiban... Sáti bekerült az autójukba, elindultunk az orvos felé, lassan kezdtem magamhoz térni. Útközben értesítettem mindenkit, aki számít és tudott a dologról, gyorsan beugrottam haza a papírjaimért és pénzért, egyúttal letettem Piszkot. Az ismeretlenek autója nem volt ott, ahol gondoltam, hogy megvárnak, nem értettem, mi lehet, aztán rajöttem, hogy ők nem is erről a kereszteződésről beszéltek, hanem a 7-es mellett. És valóban, ott vártak. Míg odaértem, eszembejutott, hogy igazából Piszok már nincs az autoban, szóval Sátit nyugodtan átrakhatjuk, de azt mondták, ne mozgassuk és elhozzák az orvosig.

Az orvosnál csengetni sem kellett, már jött is ki. A pár elköszönt pár perccel később, de előtte még elkérték a számomat, hogy érdeklődnének, mi van a kutyával. Sáti hátsó lábait nem tudta mozgatni, fájdalmat nem mutatott, amikor az orvos mozgatta, a reflexek gyengén működtek. Gerincsérülés, medencesérülés vagy a feje kaphatott nagy ütést és agyi sérülése lehet... Az orvos három röntgent is csinált, mert az első kettőn semmi rendelleneset nem tapasztalt. A röntgenek előhívása csak pár perc lehetett, én ott simogattam a kutyát és óráknak tűnt mindegyik, miközben néha potyogtak a könnyeim. Aztán a harmadikon látszott, hogy két csigolya között hiányzik a porc. Mivel ő nem gerincspecialista, nem tudja megmondani, hogy meg lehet-e műteni, azt valószínűsíti, hogy műtét nélkül nem fog felépülni Sáti. Kapott vagy három szurit és míg ott voltam, a mellső lábait elkezdte egy kicsit használni, ami jó jel. A tekintete is éberebb lett, de a hátsó lábait nem tudta mozgatni. Egyelőre talán jobb is, hogy ezzel nem próbálkozik, ne mozduljon el semmi. Az orvos felesége aranyosan megpróbálta megitatni, nehány cseppet sikerült is leimádkoznia. Egyrészt hogy minél kevesebbet kelljen mozgatni, másrészt mert itthon egyedül nem tudtam volna kivenni a kocsiból, harmadrészt ha valami gond van, a legjobb kezekben van, reggelig otthagytam az állatorvosnál. Most pedig itthon vagyok, négy óra van, már egy órája írom ezt a történetet, hátha sikerül kiírnom magamból és el tudok aludni, hisz valahol az én figyelmetlenségem miatt fekszik félig bénán a kutyám. Holnap Edit is beszél egy ortopéd specialista ismerősével, az állatorvos is felhívja egy gerincspecialista kollegáját, én pedig reménykedem...

Igazából még arra sem különösebben lehetek morcos, aki elütötte. Sötétben egyszercsak valószínűleg meglátott egy farkast az úton, valószínűleg fékezett, aztán Sátit fekete bundája miatt már későn vehette észre. Nem tudom, megállt-e, de szerintem én sem mertem volna, hisz két nagytestű kutyáról van szó. Respect Piszoknak, hogy ott maradt Sáti mellett, hisz nem tudni, mióta feküdt ott. Ha elkódorgott volna, vagy hazajött volna, sosem találtam volna meg Sátit és szegénynek esélye sem lenne most. Így nagyon remélem, hogy van...

Ezúton is nagyon köszönöm a két ismeretlennek a segítséget és örülök, hogy vannak még ilyen emberek! Köszönom Dr. Pálinkas Imrének és feleségének, hogy szombat késő éjjel is szó nélkül és kedvesen segítettek! És persze köszönöm az aggódó ismerőseimnek, hogy szorítanak a kis gézengúznak és támogattak lelkileg. Sáti, Te meg gyógyulj meg, kérlek...!

Eddig írtam még akkor éjjel, most pedig röviden a folytatásról. Másnap visszamentem a kutyáért, majd hazahoztam, hogy hétfőn indulás Budapestre, aztán műtét, ha az orvos úgy látja, hogy van reális esély a felépülésre. Arra már előző éjjel felkészültem, hogy nem lesz olcsó. Útközben intéztem segítséget kivenni a kutyát az autóból, majd beszéltem Edittel, akinek az ismerős orvos azt ajánlotta, hogy azonnal vigyük műteni, így jelentősen több esélye van a kutyának. Ő is szívesen megtenné, de beteg és csak kedd körül tudná megműteni, itt pedig két nap rengeteget számít. Nem sokkal miután hazaértem, ott volt nagybátyám segíteni kivenni a Sátit a kocsiból, de mondtam neki, hogy mégsem kell, indulok Budapestre, bár pénzem egy fillér sincs, mire elhozhatom a kutyát, majd összeszedem valahogy. Indultunk azonnal Budapestre, ahol meglepetésemre tele volt a váró. Várakozás közben egy hölggyel beszélgettem, aki előzékenyen előreengedett. Az ügyeletes doktornő megnézte a röntgen felvételeket, megvizsgálta a kutyát. Az egyik hátsó lábánál szinte semmi fájdalomérzet nem volt, a másikon szerencsére igen. Ezt én is azonnal jó jelnek tekintettem és a doktornő is annak tartotta. Több független forrás is Dr. Zsoldos Lászlót ajánlotta, hogy neki van a legnagyobb tapasztalata gerincműtétekben. Külön köszönet neki, hogy bár nem ő volt akkor az ügyeletes, mégis bejött megvizsgálni és megműteni a kutyát. Viszonylag nyugodtabban otthagytam Sátit, hisz a legjobb kezekben van, tudják, mi a teendő a műtét előtt, tudják, mit kell adni a kutyának... Késő délután került be a műtőbe, gerincfestés után felhívtak, hogy igen, a kutyának az általam említett 60%-nál több esélye van a gyógyulásra, így már a műtőben is van. Pár perccel 8 után hívtak, hogy a műtét rendben lezajlott, nem volt semmi komplikáció. Jó esélye van a felgyógyulásra, de míg lábra tud állni, az 2-3 hét is lehet, a teljes gyógyulás pedig 2-3 hónap is. Másnap beszéltem az orvossal, aki műtötte, elmondta, milyen problémákat találtak, aminek persze felét nem értettem, mindenesetre mindegyiket sikerült megoldani, a kutya a körülményekhez képest jó állapotban van, "minden esélye megvan a gyógyulásra". Közben persze igyekeztem több úton is pénzt előkeríteni, köszönök minden felajánlott segítséget. Külön köszönet a főnökömnek, akihez fizetéselőlegért fordultam, bár meg csak ez az első hónap, hogy a cégnél dolgozom, mégis azonnal azt mondták, hogy rendben, valamint külön köszönet kollegámnak, aki felajánlotta, hogy ha a főnök -bár nem várható-, de bármi okból nemet mond, kisegít. Köszönet Gabikának is, hogy felajánlotta, hogy náluk lehet egy ideig Sáti, amíg nem lehet mozgatni, mert nálam nincs olyan helyiség, ahol nincs hideg -nem hiányzik egy tüdőgyulladás- és nem kell mozgatni, ha pl. zuhanyozni szeretnék.

Kedden meglátogattam Sátit, nem tudom eldönteni, megismert-e és csak a gyógyszerek miatti bódultságban nem tudta kimutatni, vagy sem, viszont azt láttam, hogy az étvágya a régi, azonnal elkezdett kúszni a táljához, miután segítettem Neki és odatartottam a fejéhez, azonnal kiette az összes kis maradékot onnan. Mindenki megtett mindent, amit csak tudott, most már Sátin múlik a gyógyulás, amiért viselkedéséből ítélve Ő is megtesz mindent. Amint lábraállt, jelzem itt is.

Sáti a műtét után gyors javulásba kezdett, majd elkezdett hirtelen romlani az állapota. Azt hittük, az a baj, hogy a fajdalomcsillapító elfogyott és fájdalmai vannak, de nem javult. Bevittük a klinikara, kétoldali tüdőembólia. Tegnap (2011.02.03.) este 9 órakor elpusztult. :(

W., 2011-01-19